Egyetemi Sport

Karlowits-Juhász Tamás újabb nagy küzdelme!

2013. szeptember 7.  Hét-völgy ULTRAMARATHON verseny,  Krynica (Lengyelország)

M 30 kategóriában 5. helyen végzett Karlowits-Juhász Tamás 10.10.00  idővel.

EREDMÉNYEK MEGTEKINTÉSE

Az év első fele az újrakezdések időszaka volt. Bár a versenyek rendre jól sikerültek, a formám egyre csak romlott. A lengyelországi világbajnokságot követően végül beindul a verkli. Ugyan hetente csak 100 kilométert sikerül össze gereblyéznem, és a leghosszabb futások alig 20 kilométeresek, valami beindul. Egyre gyakrabban érzem, hogy erősödöm, és néhány alkalommal szinte levegővétel nélkül nyomom az iramot. Csak két hét van hátra a versenyig mikor ismét a pályán találom magam. Gyűröm a résztávot, de elsőre még borzasztó érzés, a következő alkalommal már megy a ritmus. A verseny előtt négy nappal hihetetlen élményben van részem, a régi csapat – 8 futó – jön össze a stadion műanyag pályáján, és Szász Laci vezeti az edzést. Szinte mindannyian másra készülünk, de ez mindenkinek jó lesz.

Nyomjuk az első kört, de csúnyán elfutjuk mindannyian. Elfutjuk??? A második már erőltetve lassabb, és így tovább, de még a felénél se tartok, mire újra gyorsulni kezdek. Az utolsó talán az elmúlt 10 év leggyorsabb 400 métere, de ami biztos, a legjobb ilyen jellegű edzése.

Egy ultrára 400 méterek??? Ez nem erről szólt, hanem arról hogy az edzés végén az éven először szuper formában éreztem magam és ez egy lassú futáson sose derült volna ki. Ha a hosszú nem is fog menni, a gyorsaságom már a régi.

Az edzésnek volt egy másik fontos üzenete. Harsányi Tomi a HOKA-nak egy könnyített verziójában szaladgált 65 mp-es köröket a rekortánon. Ha a cipő ilyen gyors, akkor az extra csillapításával a fájdogáló izmaimat, ízületeimet is védeni tudom.

A lengyelországi Krynica – futóktól hemzsegő – városában 2013. szeptember 7-én, hajnali négykor rajtolok a 7 völgy ultramarathon közel 1000 fős mezőnyével, és vágok neki a 100 kilométer hosszú, több mint 4000 méteres szintkülönbségű verseny leküzdésének.

Előttem Németh Csabi hamar az élre áll, én Pap Gergővel tartok, és együtt nyomjuk az iramot. A tavalyi évhez képest idén szinte kilő a mezőny, így nagyjából a 30. helyre sorolódunk, de azzal bíztatjuk magunkat, hogy még nagyon messze a verseny vége.

A szinte vadi új ruházat – nadrág, póló, cipő – miatt kicsit aggódom, de ahogy telnek a kilométerek egyre jobban esik a futás. Néha összefutunk Bogár Janival, és latolgatjuk az esélyeket, de tudjuk, hogy korai és én elsősorban egy jó futásért jöttem.

A 20. kilométert 1 óra 45 perc alatt tesszük meg, ami nem éppen sétatempó, de remekül érezzük magunkat és nem érzem, hogy elfutottuk volna az elejét. A fejlámpát is kapcsolom le és gyönyörködhetek a Pazar napkeltébe és a vörös fénysugarak által festett tájba. A pálya első része rendkívül gyors, szinte végig enyhén hullámzik, komolyabb emelkedők nélkül. A lejtőkön furcsa érzés a HOKA-ban, hogy nyugodtan kieresztve gurulhatok lefelé anélkül, hogy apróznám a lépést, vagy nagyon kerülgetném a terep egyenetlenségeit.

A 33. kilométerhez érve Biga vár minket. Csabi a második helyen fut, mi valahol a 20-30. hely között lehetünk. Gyors utántöltést követően nekivágunk a pálya leghosszabb és legmeredekebb szakaszának, ahol közel 1000 méter szintet emelkedünk.

Már az első kilométereken több futót sikerül leelőzni, és bár kicsit fáradtabban, de jól megy a futás. A 44. kilométernél lévő közel egy kilométeres szakaszon legalább 10 futót számolunk össze és el is határozzuk Gergővel, hogy szép lassan befogjuk őket. A pontról kiérve a mezőnnyel szembe futva tapasztaljuk, hogy mögöttünk is egymást érik a versenyzők, és a női első két helyezett is csak percekre van mögöttünk.

A hullámzó gerincen újra rákapcsolunk, és sűrű frissítések közepette sikerül beállnunk egy viszonylag gyors tempóra. A 66. kilométernél lévő frissítőhöz egy hosszú lejtő vezet, ahol néhány kilométeren belül nyolc futót is sikerül kielőznünk. A frissítőnél Virág, Marci és apukám vár. Itt újratöltöm a készleteket, és már a 17-18. helyen indulok tovább Gergővel. A következő frissítőig hullámzó terep következik rövid meredekebb emelkedőkkel. Itt újabb versenyzőket sikerül megelőzni, de a meredekebb emelkedőket majd többnyire gyalogoljuk. Úgy tervezzük, hogy a következő frissítőtől próbáljuk megnyomni a végét és addig pihenünk. Emiatt a versenyen itt a leglassabb a tempónk, ami érzésre sem esik túl jól.

A 77. kilométernél lévő pontra már a 6 perc/kilométeres tempónk kívül érkezünk. Virág próbál sürgetni, hogy hajtsunk, mert a 15-16. helyen vagyunk, és még talán beérhetünk az első 12-be.

Pár száz métert követően egy igen hosszú és meredek sípálya következik. Az alsó harmadában kicsit elszakadok Gergőtől, és az előttem haladó szlovák versenyzőt próbálom követni. Párszor még visszafordulok, de Gergő távolodó alakja láttán már csak az előttem lévő távra gondolok.

A szlovák majd 300 méterre távolodik tőlem, mire ismét lejteni kezd a pálya. A köves lejtőn a HOKA ellenére is kellemetlen már az ereszkedés, de leszánom magamat, hogy csak azért is utolérem a srácot. A lejtő alján közel 6 kilométer hosszú dózerút vár rám az utolsó frissítőig. A pályakezdetben enyhén, majd fokozatosan egyre meredekebben, de folyamatosan emelkedik. A kezdeti fáradtság és fájdalom hamar mögöttem marad ahogy a tempóm egyre nő. Méterről méterre közeledem a sráchoz – miközben állva hagyok egy ukrán futót – és egyre erősebbnek érzem magam.

Amint beérem a szlovákot, egyből megpróbálom leszakítani, de meglepetésemre beáll mellém és méterre se szakad le. Fokozom a tempót, mert érzem, hogy jól megy, ő pedig egyre hangosabban zihál, de nem adja meg magát. A frissítő előtt egy meredekebb rész jön, de ahelyett, hogy gyalogolnánk a frissítőig teljes erőből megnyomjuk.

Alig van időm egy poharat elvenni, mert a srác megállás nélkül fut tovább. Mérgemben elkezdem nyomni és elé állok. Újabb versenyzőt sikerül leelőznünk. A pálya szélén lévő szurkolók bemondják a pozíciónkat, persze lengyelül. Megkérdem a srácot, és ő higgadtan közli: 12-13. helyen vagyunk.

Egymásra nézünk, és mindkettőnkben egyvalami tudatosul, csak az egyikünk érhet be pénzdíjas helyen.

A következő pillanatban a tavalyi verseny végének képei villannak be és az, hogy idén hasonlóan kemény menet vár itt rám. Kielőzve a srácot tempót váltok és elkezdem tolni, ahogy csak bírom. Hihetetlen érzést tapasztalok, közel kilenc óra futás után erősebbnek érzem magamat, mint a rajtot követően és szinte minden fáradtság és fájdalom a múlté. Remekül megy a futás. Minden emelkedőt, minden sík és lejtős részt lendületesen megfutok, és közben csak egyvalamire koncentrálok: sose nézzek hátra.

Ahogy telnek a percek, sose akar vége lenni az útnak. Újabb emelkedők következnek, újabb sík szakaszok és egyre kevesebb lejtő, mintha sose érnék le a völgybe. Próbálok mindenkit megkérdezni, hogy mennyi lehet a város, de senki se tud válaszolni. Folyamatosan iszok, és megeszem a maradék gélemet is. Majd az egyik kanyarnál nem bírom tovább és megfordulok.

Szinte késként hasít belém a látvány, hogy a szlovák srác alig 50 méterre halad tőlem. Megfordulok és összeszorított öklökkel nyomom tovább. Közbe egyre gyakrabban szúr az oldalam, és a pisilés ingere is egyre erősebbé válik. Magamban könyörgöm, hogy legyen vége, mert sokáig már biztosan nem bírom. Újabb emelkedő következik, nem is akármilyen. Meredek, sziklás a frissítő óta a leghosszabb. Nyomom fölfele ahogy csak bírom. Az utolsó esélyt abban látom, hogy pszichésen megtörjem, és az csak úgy megy, ha nem tud utolérni.

Újabb sík rész következik és egy kerékpáros ér mellém. Közel 6 kilométert saccol a végére és bíztat, hogy nyomjam. Közben elfogy a vizem és érzem, hogy az erőm is kifogyóban. Az egyik kanyarnál feladom és megállok pisilni. A szlovák srác pillanatok alatt utolér és azzal a lendülettel le is hagy.

Gondolatok serege rohan le. Több mint egy órás harc végén ilyen könnyen feladom, hiszen mindjárt itt a vége… Csak pár másodpercig állok, de hirtelen szédülés fog el. Érzem, hogy a megállástól leesett a vércukrom és bármikor össze eshetek. Rémülten kezdek kotorászni a mellényem zsebében és a legnagyobb meglepetésemre találok még egy gélt. Ha használ, ha nem, víz nélkül is benyomom és a srác után eredek. Közel 100 méter az előnye, mikor elérjük a barátnőjét, aki bíztatja, hogy nyomja.

A szlovák sprintelni kezd, amiből egyből felfogom, hogy már nagyon közel a cél. Egy meredek vízmosás és egy még meredekebb füves lejtő következik. Szinte mindent kockáztatva vetem magam utána és nyomom, ahogy csak bírom. Az aszfaltra érve alig 500 méter a cél és még mindig kb. 50 méter a hátrányom. Nem tudom miből, nem tudom hogyan, de képes vagyok gyorsítani és elkezdek sprintelni. Szinte azonnal utolérem a srácot és csak a célkaput nézve teljesen koordinálatlan mozgással hajrázok. A célban még egy ökölrázásra marad erőm, majd a földre fekszem.

A szpíker rólam és Csabiról beszél, de én csak foszlányokat hallok a zihálásomtól. Győztem, és olyan hajrával a végén, amilyennel azelőtt soha. Érdekes, hogy milyen erők mozgatnak, de a tudatnak jelentős a hatalma, mellette persze az energetika és az edzés minősége is számít. Ha valaki a rajtnál megkérdezi, hogy képes vagyok-e erre egy 100 kilométeres verseny végén, csak legyintenék. Pedig semmi sem lehetetlen, csak kellő önbizalom kell hozzá.

Forrás: trekker.hu